Liliom, a „szerethető csirkefogó”. Liliom, a „külvárosi hintáslegény”. Liliom, a „kallódó életművész”. A „proletár”. Az „áldozat”. Az „asszonyverő”... Molnár Ferenc talán legjobb színdarabja számtalan értelmezésben került már bemutatásra. Kovalik Balázs rendezése most darabokra szedi és új formában rakja össze a jól ismert történetet. Az építőkockákból egy „művész” (színész) ellentmondásos életpályája rajzolódik ki, egy művészé, akinek az ő szeretett Julija hiába kínálja fel a normális élet lehetőségét. Az út a reménytől a kitaszítottságon keresztül a kétségbeesett halálig vezet, sőt – ironikus módon –, még azon is túl.

Vannak, akik nem érzik a különbséget a jó és a rossz között. Úgy is mondhatnám, hogy nincs lelkiismeretük. Hogy mi a rossz? Például kihasználni valakit. Apró figyelmességekkel beférkőzni valaki bizalmába, elnyerni a tetszését, meghódítani, belebújni a bőrébe, belopni magad a szívébe, magadévá tenni, leigázni, kifosztani, kifacsarni; majd mikor már elvesztette saját magát; mikor már érted kel fel reggel, és hozzád imádkozik esténként; mikor a gondolatait a te agyad szüli, és vacog, ha nem melegedhet a szemed fényénél, egyszerűen kilökni magadból, mint idegen testet a bőr. Takarodj, itt rád szükség nincs tovább! Az ilyen kitaszítottat látva az embernek sírni támad kedve.

Székely Csaba legfrissebb történelmi szatírája sok humorral beszél a különböző identitások sokszor értelmetlen, érthetetlen harcáról. Arról, hogy hogyan címkézzük fel a másikat, hogyan összegződik az emberek közti személyes ellenszenv és a fentről irányított gyűlöletkeltés. Hogy milyen az, amikor a hatalom dönt arról, hogy ki lehet egy társadalom teljes értékű tagja, és kit kell kivetni magunk közül. És arról, hogy hogyan kérdőjeleződik meg az alapvetés, hogy az ember az ember. Még ha a saját szomszédainkról is van szó.