Vannak, akik nem érzik a különbséget a jó és a rossz között. Úgy is mondhatnám, hogy nincs lelkiismeretük. Hogy mi a rossz? Például kihasználni valakit. Apró figyelmességekkel beférkőzni valaki bizalmába, elnyerni a tetszését, meghódítani, belebújni a bőrébe, belopni magad a szívébe, magadévá tenni, leigázni, kifosztani, kifacsarni; majd mikor már elvesztette saját magát; mikor már érted kel fel reggel, és hozzád imádkozik esténként; mikor a gondolatait a te agyad szüli, és vacog, ha nem melegedhet a szemed fényénél, egyszerűen kilökni magadból, mint idegen testet a bőr. Takarodj, itt rád szükség nincs tovább! Az ilyen kitaszítottat látva az embernek sírni támad kedve.

Liliom, a „szerethető csirkefogó”. Liliom, a „külvárosi hintáslegény”. Liliom, a „kallódó életművész”. A „proletár”. Az „áldozat”. Az „asszonyverő”... Molnár Ferenc talán legjobb színdarabja számtalan értelmezésben került már bemutatásra. Kovalik Balázs rendezése most darabokra szedi és új formában rakja össze a jól ismert történetet. Az építőkockákból egy „művész” (színész) ellentmondásos életpályája rajzolódik ki, egy művészé, akinek az ő szeretett Julija hiába kínálja fel a normális élet lehetőségét. Az út a reménytől a kitaszítottságon keresztül a kétségbeesett halálig vezet, sőt – ironikus módon –, még azon is túl.

Adott egy fiatal férfi, akinek az apja meghalt, az anyja pedig szinte azonnal újból férjhez ment. Gyanús. Hamletben zavaros indulatok dolgoznak, és miközben kétségbeesetten próbál beszélni arról, amit érez, hirtelen olyan helyzetben találja magát, amiből nem látszik kiút. Jó lenne kiszállni pedig, és elmenni innen messzire, mert ha maradunk, abba csak beleőrülni lehet. Beszélgetni kéne, de nincs idő, nincs energia, hogy jobban odafigyeljünk egymásra. Ennek pedig – sejthetjük – nem lesz jó vége.