Liliom, a „szerethető csirkefogó”. Liliom, a „külvárosi hintáslegény”. Liliom, a „kallódó életművész”. A „proletár”. Az „áldozat”. Az „asszonyverő”... Molnár Ferenc talán legjobb színdarabja számtalan értelmezésben került már bemutatásra. Kovalik Balázs rendezése most darabokra szedi és új formában rakja össze a jól ismert történetet. Az építőkockákból egy „művész” (színész) ellentmondásos életpályája rajzolódik ki, egy művészé, akinek az ő szeretett Julija hiába kínálja fel a normális élet lehetőségét. Az út a reménytől a kitaszítottságon keresztül a kétségbeesett halálig vezet, sőt – ironikus módon –, még azon is túl.

Az előadás középpontjában huszonéves fiatalok állnak, tele naiv reményekkel. Hogy hol élnek, és melyik korban, nem számít – a problémáik ugyanis túlságosan ismerősek. Hiányzik alóluk a biztonsági háló, alapállapotuk a kilátástalanság. A munkanélküliség, a társadalmi státusz kiharcolására tett kétségbeesett kísérletek választás elé állítják őket: hazugság és megalkuvás vagy tisztességes vereség. A kérdés mégis az, hogy ebben a lefelé húzó örvényben kaphat-e esélyt a szerelem, és ki milyen módon próbálja azt megélni.

Megpróbáljuk elmesélni milyen az, amikor nem tudunk mesélni. Amikor az ember nem tud enni, aludni, olvasni. De más mesélnivalónk is van, például a nőiségről, furcsa bulikról, megközelíthetetlen férfiakról és gazdag írónőkről. Az öngyilkosság és annak vágya mai napig őrületes tabu, nehezen felvállalható állapot, mely azokat is eléri akik kiváltságos körülmények között élnek. Akik éleslátóak, jóltápláltak, fiatalok és tehetségesek, mint Esther Greenwood. Sylvia Plath kultregénye ördögi pontosságú írás az elidegenedésről.