Székely Csaba legfrissebb történelmi szatírája sok humorral beszél a különböző identitások sokszor értelmetlen, érthetetlen harcáról. Arról, hogy hogyan címkézzük fel a másikat, hogyan összegződik az emberek közti személyes ellenszenv és a fentről irányított gyűlöletkeltés. Hogy milyen az, amikor a hatalom dönt arról, hogy ki lehet egy társadalom teljes értékű tagja, és kit kell kivetni magunk közül. És arról, hogy hogyan kérdőjeleződik meg az alapvetés, hogy az ember az ember. Még ha a saját szomszédainkról is van szó.

Blanche DuBois állástalan irodalomtanár nővéréhez, Stellához és annak férjéhez, Stanley Kowalskihoz költözik New Orleans szegénynegyedébe egy fülledt, kicsi lakásba. A szerelmespár gyereket vár. Blanche és Stanley rögtön összetűzésbe kerülnek, mert Blanche kikéri magának a férfi agresszív viselkedését, Stanley pedig cserébe hazugnak tartja a sógornőjét, és nyomozni kezd utána. Blanche megismerkedik Stanley egyik barátjával, Mitch-csel, és romantikus kapcsolat alakul ki köztük. Stanley elmond Mitch-nek mindent, amit Blanche-ról megtudott, de ez olyan terhelő, hogy Mitch inkább lemond a szerelméről.

Az előadás középpontjában huszonéves fiatalok állnak, tele naiv reményekkel. Hogy hol élnek, és melyik korban, nem számít – a problémáik ugyanis túlságosan ismerősek. Hiányzik alóluk a biztonsági háló, alapállapotuk a kilátástalanság. A munkanélküliség, a társadalmi státusz kiharcolására tett kétségbeesett kísérletek választás elé állítják őket: hazugság és megalkuvás vagy tisztességes vereség. A kérdés mégis az, hogy ebben a lefelé húzó örvényben kaphat-e esélyt a szerelem, és ki milyen módon próbálja azt megélni.