Ibusár

Liliom, a „szerethető csirkefogó”. Liliom, a „külvárosi hintáslegény”. Liliom, a „kallódó életművész”. A „proletár”. Az „áldozat”. Az „asszonyverő”... Molnár Ferenc talán legjobb színdarabja számtalan értelmezésben került már bemutatásra. Kovalik Balázs rendezése most darabokra szedi és új formában rakja össze a jól ismert történetet. Az építőkockákból egy „művész” (színész) ellentmondásos életpályája rajzolódik ki, egy művészé, akinek az ő szeretett Julija hiába kínálja fel a normális élet lehetőségét. Az út a reménytől a kitaszítottságon keresztül a kétségbeesett halálig vezet, sőt – ironikus módon –, még azon is túl.

A Frankenstein-terv központi kérdése, hogy mit tehet és mit nem tehet a más ember ezen a helyen, ahol mi, a többség fogalmazzuk meg kényszerűen, hogy mi is a másság, napi érdekeink, lakóhelyünk és adott pozíciónk, sikerünk és sikertelenségünk tükrében. Az előadás azt a mechanizmust mutatja fel fájó és nagyon is valóságos, aktív módon, amiben minden idegenkedés megfogan.

A vidéki birtokon megállt az idő. Unalmas és untató emberek gyűlnek itt össze, akik egymást és önmagukat is halálosan unják. Isznak, sírnak, panaszkodnak, és unalmukban kínozzák egymást. Szeretnének még szeretni, de már nem megy. Olyan emberek ők, akiknek sehogy se jó. Megöregedtek, elkedvetlenedtek és reményvesztettek. Mintha hajótöröttek lennének egy történelemből kiszakadt lakatlan szigeten. De még élnek, mert élni kell, és tűrnek, mert tűrni kell.