Liliomfi

A vidéki birtokon megállt az idő. Unalmas és untató emberek gyűlnek itt össze, akik egymást és önmagukat is halálosan unják. Isznak, sírnak, panaszkodnak, és unalmukban kínozzák egymást. Szeretnének még szeretni, de már nem megy. Olyan emberek ők, akiknek sehogy se jó. Megöregedtek, elkedvetlenedtek és reményvesztettek. Mintha hajótöröttek lennének egy történelemből kiszakadt lakatlan szigeten. De még élnek, mert élni kell, és tűrnek, mert tűrni kell.

Liliom, a „szerethető csirkefogó”. Liliom, a „külvárosi hintáslegény”. Liliom, a „kallódó életművész”. A „proletár”. Az „áldozat”. Az „asszonyverő”... Molnár Ferenc talán legjobb színdarabja számtalan értelmezésben került már bemutatásra. Kovalik Balázs rendezése most darabokra szedi és új formában rakja össze a jól ismert történetet. Az építőkockákból egy „művész” (színész) ellentmondásos életpályája rajzolódik ki, egy művészé, akinek az ő szeretett Julija hiába kínálja fel a normális élet lehetőségét. Az út a reménytől a kitaszítottságon keresztül a kétségbeesett halálig vezet, sőt – ironikus módon –, még azon is túl.

Adott egy fiatal férfi, akinek az apja meghalt, az anyja pedig szinte azonnal újból férjhez ment. Gyanús. Hamletben zavaros indulatok dolgoznak, és miközben kétségbeesetten próbál beszélni arról, amit érez, hirtelen olyan helyzetben találja magát, amiből nem látszik kiút. Jó lenne kiszállni pedig, és elmenni innen messzire, mert ha maradunk, abba csak beleőrülni lehet. Beszélgetni kéne, de nincs idő, nincs energia, hogy jobban odafigyeljünk egymásra. Ennek pedig – sejthetjük – nem lesz jó vége.